Vavyan Fable neve sokaknak csenghet ismerősen. Talán az egyik legegyedibb humorral rendelkező író(nő), aki előtt nincsen tabu. Aki valaha is vett már Fable-könyvet a kezébe, tudhatja, mire számíthat: akció, humor, és remek történet amerre a szem ellát, ahogyan az az abszolút aprólékosan kidolgozott karaktereihez illik.
Rég volt már, amikor először vettem kezembe az egyik könyvét, talán három éve is, azóta pedig, minden itthon fellelhető, vagy egyéb úton beszerezhető könyvét elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Becsobbantam a Halkirálynő kegyeltjének fordulatos és izgalmas kalandjaiba, és az Álmok Tengerén is hajókáztam. Ezek után izgatottan vettem kezembe a Csontfuvolát, szinte hívogatott, ahogy piroslott az íróasztalon, volt, hogy percekig babonázva próbáltam rájönni, mit takarhat a cím. Elvégre, ebből egy újkőkori krimi is kerekedhetett volna. Esetleg hasonló korból egy koncertbeszámoló. De mégse. Lássuk hát, mik az első benyomások...
Amint kinyitottam a könyvet, aranyos, az írónőnek címzett leveleket olvashattunk. Izgatottan lapoztam tovább, csak átfutva a leveleken, alig vártam ,hogy elkezdődjön a történet. Egy, az óvatosságra felszólító oldal után (Bízz Istenben, és tartsd szárazon a pelenkát!) Végre elkezdődött hát a regény. Nagyon szépen szerkesztett könyvet vehettem kezembe. Minden fejezet elején egy aranyos képet, és egy, a fejezethez kapcsolódó idézetet találhatunk. Az idézetek sokszínűek, Joyita hercegnőtől Shakespeare-en át a sort P. Howard-al bezárólag.
A cselekményt két szereplő, Denisa Wyr és Daniel Belloq szemszögéből kísérhetjük végig, akik egyébként házaspárt alkotnak, románcuk története végigkövethető a Halkirálynő-sorozat folyamán. A regényben feltűnnek régi, jól ismert szereplők, és egészen újak is, ahogy azt egy jó és igényes regénytől már megszoktuk. A történet elején Daniel, és bajtársa Steve Delgado, éppen lábadozik, fásultságukból azonban hamarosan kizökkenti őket néhány, dzsipből lövöldöző fickó, és Nympha, a két kommandóshoz kirendelt, majd később ottragadt ápolónő.
Talán ez indítja el a regény folyamát, és ahogy göngyölik a szálakat, úgy válik a történet egyre kuszábbá. A kis csapat pengeélen táncol, amikor is megjelenik Gerret Flach, a csokibarna főügyész, és engedélyt ad a nyomozásra. Bolydulat City-t pedig elöntik az "önbíráskodó" zsaruk, a hobbi vadölők pedig egy rejtélyes mesterlövésztől kezdenek rettegni.
A történetről nagyjából ennyit bírok írni úgy, hogy nem lövök le egy poént se. A regény folyamán kiderül, hogy semmi nem az, aminek hisszük, de megnyugtatásul közlöm: ha valaki elmerül ebben az örvénylő könyvben, csak reménykedhet, hogy a végére partra vetődik.
A regény nyelvezete a megszokott Fable-stílusban íródott, hozta a formáját. Egy negatívumot azért kiemelnék: minden szereplő olyan változatos és írói leírásokat adott, hogy az aligha hihető nekem. Legalábbis egy bizonyos pontig, egy teadélután közepén igen, de hogy agyrázkódás után is, az már picit sok. Bár kétségkívül színesítik a regényt.
A másik negatívum, hogy a közepe felé egy kicsit megtört a lendület, alig észrevehetően, de ott volt egy rész, ami már nem olvastatta magát, könnyen elkalandozhattam benne.
A kiadvány, mint fentebb látható a borítón is, remekül néz ki, jól mutat a könyvespolcon. A tartalommal sem volt semmi különösebb problémám, talán csak annyi, hogy néhány kimaradt könyv miatt lehet, hogy sok rejtett poénról lemaradtam, de hát ez megmarad a rendszeresebb olvasóknak. Ízlésileg volt benne elég csavar, bár néhány picit gyomorforgatóbb részt is felfedezni véltem benne. Az akció szinte végig pezsgő volt, alig volt benne nyugodt, ráérő fejezet, és voltak rekeszizom-próbáló részek is benne.
Összefoglalva pedig csak annyi az egész, hogy ajánlom minden Vavyan Fable rajongónak, és nem rajongónak is, ha csak egy jó könyvre vágyik az unalmasabb, téli estéken. A végére még a szkeptikusok is elismerően fogják megnyalni legalább 8-9 ujjukat.
